Igaz barátom, még ha belé vagyok zúgva is!

Írtam egy kis novellát.Olvassátok szeretettel :D
Bárkit beleképzelhettek, ezért nem írta nevet!

Igaz barátom, még ha belé vagyok zúgva is!
-Kopp-kopp!- kopogtattam be az ajtón, ahol a vőlegény készülődik.A vőlegény mellesleg az én legjobb barátom, és viszont.Csak annyi a baj, hogy belé vagyok zúgva...de mégsem ellenkezem a házassága ellen.
Nem kaptam választ, ezért benyitottam.
-Minden rendben?- kérdeztem, mert a kanapén ült nekem háttal, lehajtott fejjel.
Lassan odasétáltam mellé, majd leültem.Értetlenül néztem ahogy összekulcsolt kezeiben egy papírt szorongat.
A vér is megfagyott bennem...
Válaszképp gyengén átnyújtotta a papírt, amit én félve, de annál inkább kíváncsian kinyitottam.
A levél tartalma egyszerűen kiakasztott.Felment bennem a pumpa.Mi az, hogy már nem érzi a lángot??
Basszus ha én a pasimnak igen-t mondok azt azért teszem, mert szeretem!
-Hé, nyugodj meg.- ölelte át a vállam.
-Ez egy ribanc!- szólaltam meg.- Büdös...- fogta be a számat.
-Nem számít.- nézett rám, majd elvette a kezét.
-Hogy ne számítana?- értetlenkedtem.- Elhagyott az esküvő előtt 5 perccel!
-Sosem szeretett igazán.- rázta a fejét értetlenül.De tudtam, hogy ezt azért csinálta, hogy megállítsa a könnyeit.
-Ne, hogy sírni merj egy ekkora ribanc miatt!- szóltam rá.- Esküszöm megverlek, ha képes vagy miatta akár csak egy könnycseppet is hullatni!Arra sem érdemes, hogy könnyeket hullass!
[Pár hét múlva]
Ebben az időszakba rengeteget voltunk együtt.Igaz, hogy az elején csak vigasztaltam, de egyre jobban belé szerettem.Ennyire erős tud maradni, még így is.
Ez az időszak, nagyon sokat jelentett nekem, ÚGY.De nem neki, csak a barátja vagyok aki megvigasztalja.
Épp filmet néztünk, amikor csengettek.
-Kinyitom.- állt fel, majd az ajtóhoz ment.
-Szia.- állt az ajtóban egy lány.Nem nagyon ismertem meg.- Sajnálom...- viszont a hangja csengett a fülembe...tudtam ki ő.Ő, az a lány aki néhány hete csak úgy magára hagyta.
-Mit akarsz itt?- kérdezte.
-Sajnálom.- hajtotta le a fejét.
-Tűnj el!- kiabált rá, majd rá csapta az ajtót.
-Hé, jól vagy?- rohantam oda hozzá.
-Nem érdekel...Egy sajnálómmal nem teszi helyre.- ölelt át.- Tarts meg!- kérte, de inkább már parancsolta.
Durva hangja, most a legkevésbé sem érdekelt...A parancsszó legyen most a legnagyobb gondom.
Csak ott álltunk és ölelkeztünk.De neki ez mást jelentett.Éreztem, halottam, hogy már a sírás határán van, ezért nagy nehezen elengedtem.
-Ne sírj.- nyugtattam, majd megfogtam az arcát.Belenéztem gyönyörű szemeibe, azokba amelyek rabul ejtették a szívem.Minden porcikám üvöltötte teli torokból, hogy "Csókold meg!", de nem tettem.Nem tettem, mert az nem helyes.Bármennyire is szeretném.
-Köszönöm, hogy vagy nekem.- mosolyodott el, majd egy puszit nyomott az arcomra.Próbáltam nem elvörösödni, de inkább elfordultam, és elballagtam a kanapéhoz.- Baj van?- kérdezte.
-Nem, nincs semmi.- ráztam meg a fejem, majd egy nagyot nyeltem.Halkan felsóhajtottam, miközben szemeimet egy pillanatra lehunytam.Elfordítottam a fejem, majd egy ijedt pillantást vetettem arra, hogy szinte teljesen mellettem ült.
-Mond el.- nézett rám érdeklő, kíváncsi szemekkel.- Megbízhatsz bennem!- késztetett.
-Nincs baj, jól vagyok.- bólintottam a végén igazolásképp.
-Mond el!A legjobb barátom vagy!Felismerem ha valami bajod van.- hajolt közelebb hozzám.
Megemelte a kezem, hogy kicsit eltoljam, de elkapta és a kanapé karfájához nyomott, a kezeimet pedig a fejem két oldalához szorította.
-Kérlek.- biztatott, majd elmosolyodott.
-Tudni akarod?- értetlenkedtem.Elmondom neki.Nem baj, jó volt vele...
-Igen.- bólintott, majd fölém hajolt.
-Biztos?- érdeklődtem, mire bólintott.- Tuti?- kérdeztem.
-Jaj, ne csigázz...- nem hagytam, hogy befejezze, mert megcsókoltam.
Elengedte a kezeimet, majd az arcomat fogta meg velük...
-Hé!Itt vagy!- húzogatta a kezét az arcom előtt.
-Mi van?- ráztam meg a fejem.Álmodtam volna?
-Elaludtál a filmen, ezek szerint.- nevetett fel.
Ja, lehet, hogy bealudtam.
-Én meg itt nagyban beszélek neked, erre azt veszem észre, hogy motyogsz valamit.- mosolyodott el.- Csak nem valakiről álmodtál?- nézett rám.
-Mi?Én?Áh, dehogy!- nevettem fel kínomba.
-Hm...Mostanában elég sokat motyogsz...- gondolkodott el.- Ki az?- hajolt közel az arcomhoz, nagy szemekkel és egy hatalmas vigyorral.
-Senki!- toltam el.
-Jó, akkor ne mond el...- fordított nekem hátat, majd bedurcizott.Összekulcsolta maga előtt a kezeit, majd mérgesen nézett.
-Na...ne csináld.- fogtam meg a vállát, majd áthajoltam az egyiken.A másik oldalra fordította a fejét.- Beszélj hozzám.- karoltam át a derekánál.- Kérlek!- suttogtam.Lassan elkezdtem magam felé húzni a kezeimet, ezzel csikizve az oldalát.
-Ne-eh-eh!- nevetett fel, majd hirtelen felém fordult.- Tudod, hogy csikis vagyok.- mosolygott rám.
-Tudom.- nyújtottam ki a nyelvemet.
-De akkor is.Ki az a szerencsés?- nézett rám kérdően.
-Mondom, hogy senki!- kiáltottam fel.
-Háh!Tudtam, hogy van valaki!- szólalt fel diadalittasan.
-Jaj ne már...
-Szóval...- ült közelebb hozzám.- Ki az?- kérdezte.
Te!Te!Te!Te!- kiabálta volna minden porcikám, izmom, ínyem és erem.De nem...Nem akarom elveszíteni.Mert tudom, hogy ő nem így érez irántam.Ezzel mindent tönkre tennék.
-Hahó!- rázott meg, mikor csengettek.- Kinyitom.- állt fel a helyéről, majd az ajtóhoz szaladt és kinyitotta.
-Szia.- hallottam meg egy vékony, női hangot.
-Mi-mit keresel te itt?- értetlenkedett.
-Valamit el kell mondanom.- itt felismertem a hangját.Ő, volt.Az a bizonyos lány...
-Mit kell elmondanod?- sóhajtott fel.
-Terhes vagyok.- mondta nyökögve.- És te vagy az apa.
HOGY MI VAN??- kiáltott fel bennem egy hang.
-Mi-mi-mi va-an?- motyogott.
-Mondom...
-Ki ne mond még egyszer!- szakította félbe.- De ez hülyeség...Lehetetlen.- rázta a fejét értetlenül.
-Pedig nem.- mosolygott.
-Na nem azt már nem.Nem!Nem!Nem fogsz ezért kihasználni.Oldd meg magad!- csapta rá az ajtót.
-Hé!- pattantam fel, majd odarohantam hozzá.
-Én felmegyek.- nézett rám.- Kérlek, most menj el.Had legyek kicsit egyedül.
Bólintottam, hogy megértettem.Felsóhajtottam, majd kiléptem az ház ajtaján.
[Másnap]
Már másodszorra csengettem.Mit csinálhat, hogy nem hallja?
Idegesen várakoztam amikor hirtelen nyílt az ajtó.
-Igen?- láttam meg őt...
-Te meg mit keresel itt?- értetlenkedtem.
-Szívem, ki az?- jelent meg az ajtón túl félmeztelenül a legjobb barátom.- Jaj ne...- motyogott.
-Ti ketten?- mutogattam kettőjük között.
-Beszélhetnénk?Jó, gyere.- kapta el a kezem, majd behúzott a fürdőbe.
-Te teljesen megzakkantál?- szóltam rá.
-Nem értesz semmit!- szólt vissza.
-Hogy vagy képes visszafogadni?- értetlenkedtem.
-Tudod...- hajtotta le a fejét.- Hiába, tette meg azt amit nem kellett volna.Én attól még szerettem őt.- nézett rám.- És még most is.- nyelt egy nagyot idegessége miatt.- Apa leszek.- mosolyodott el.- Nem hagyhatom egyedül...
-De...mi történt?
-Tegnap este csengettek, ezért lementem, mert azt hittem te vagy az.- sóhajtott fel.- Aztán nem tudtam elküldeni, ezért beszélgettünk és hát, elcsattant egy csók...aztán még egy...és még egy.
-Jó, nem érdekel!De engem hagyj békén!Folyton hülyeségeket teszel!Nem akarlak elvesziteni, ezért megmaradsz olyannak aki még normális volt.Mert soha többé nem találkozol velem!- mondtam, majd kirohantam a fürdőből, majd az egész házból...